A bejegyzés eredetileg egy 'A blog határozatlan ideig szünetel' bejegyzésnek indult, aztán úgy döntöttem inkább leírom azt, ami azóta foglalkoztat, hogy itthon vagyok.
De bevezetésképp kezdem mással. 900 oldal/2nap alatt. Avagy Viki olvas. Karácsonyra meghozta nekem a Jézuska Cassandra Clare - Végzet Ereklyéi 4. illetve 5. részét. És, aki ismer az tudja, hogy eleve gyorsan olvasok, de ha tetszik is a könyv, akkor szószerint falom. Így történt meg, hogy két nap alatt kiolvastam őket. Alapjában véve tetszett...varázslatos világba repít, izgalmas, mítikus és megnevettet, illetve megsirat, amikor kell. És szerelmi szálat is tartalmaz. Nagyon szeretem benne a főszereplőt, a karakterét, és igazán halálosan szerelmes. Pont ez zavart. Miért kell MINDEN történetbe szerelmi szál? És most nem a keserűség beszél belőlem, de már tényleg borzasztóan elegem van abból, hogy nem tudok úgy elovasni egy könyvet, hogy ne legyen benne (legalább egy) 'meghalok-érted' szerelem.
Sose tapasztaltam ilyen szerelmet. Szerettek már, és szerettem már. De sosem voltam igazán, őrülten, szenvedélyesen szerelmes. Tudjátok mire gondolok..nemtudok élni nélküle; nem érzem magam teljesnek, ha nincs velem; mindent megtennék érte, bárki lennék érte. És ezt bánom. Tudom jól, még fiatal vagyok nagyon. És elég lenne, ha csak egyetlenegyszer tapasztalnék meg egy ilyen fajta szerelmet, de szeretnék megbizonyosodni róla, hogy valóban meg fogom-e tapasztalni. Mert nem hiszek benne. Rengeteg ilyen történetet olvastam, néztem, hallottam. De egyszerűen nem hiszek benne. Nem tudok elképzelni, hogy valakit, hosszútávon, ennyire szeressek és viszont szeressen. Egy időben, egy helyen. Nem tudom miért nem hiszek a szerelemben. Hisz, mást is érnek csalódások, mégis ott pislákol benne a hit. De bennem egy halvány kis szikra sincs. És ez eléggé elszomorít. Ez most így elég abszurdnak hangozhat...ezek után hogy élhetek akkor vattacukorfelhőben? pont ez az. sehogy. A szívem mélyén nem létezik a vattacukorfelhő. Csak szeretném, ha létezne. És mivel túl makacs vagyok, hinni akarok benne. És ha áltatom magam, talán sikerül.
Nagyjából ez vezet át a másik problémra. Nem találom a helyem. Amióta hazajöttem. Tisztában voltam a városom...problémáival. Mindenestül. Itt élek 20 éve és elfogadtam olyannak, amilyen. De most, 3 hónap távollét után láttam meg az igazi arcát. És borzasztóan elkeseredtem. Nem csupán a város, de az emberek is kiábrándítóak. És valahogy nem találom a közös hangot azokkal az emberekkel, akikkel régen a napjaimat eltöltöttem. Akiket annyira szerettem. (Természetesen van kivétel). Valahogy nem érzem azt a Vikit, aki régen voltam. Mintha elutazott volna, de vissza már nem jött volna. Nem érzem itt jól magam. Nem találom a helyem. Nem találom a régi énemet.
Egész biztosan köze van annak is hozzá, hogy úgymond szakítottam valakivel, aki az egész évemet kitöltötte. Elvágtak egy szálat. Kitéptek egy lapot a történetből. Szerettem, de nem úgy, ahogy én azt igazán szeretném. És nyilván rányomja a bélyeget ez is az egészre, de ettől függetlenül, a régi barátaim társasága se nyugtat már meg többé.
Hiába van egy biztos pont az életemben, soha nem éreztem még ennyire magányosnak magam. Sosem voltam még ennyire egyedül.
Félrértés ne essék, nem estem szét, nincs semmi bajom, csupán nem találom...magamat. Hiányzik belőlem egy rész. Eddig is hiányzott, mindig is hiányzott, csak eddig nem foglalkoztam vele annyira, mostmeg igen:D Majd rájövök én, hogy éljek nélküle, amíg esetleg minden a helyére kerül és nem tátong majd bennem egy űr. Viszont addig egyedül vagyok, mint a kisujjam.
Félrértés ne essék, nem estem szét, nincs semmi bajom, csupán nem találom...magamat. Hiányzik belőlem egy rész. Eddig is hiányzott, mindig is hiányzott, csak eddig nem foglalkoztam vele annyira, mostmeg igen:D Majd rájövök én, hogy éljek nélküle, amíg esetleg minden a helyére kerül és nem tátong majd bennem egy űr. Viszont addig egyedül vagyok, mint a kisujjam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése