Lassan 2 hónapja történt. Mégis még most is úgy érzem, mintha tegnap történt volna. Hiába emlékeztetem magam folyton folyvást, hiába sorolom fel magamnak a negatív érveket, még mindig fáj. Az érdekes az, hogy valóban fáj. Nem a régi, megszokott "egyedül vagyok" érzés ez, tudjátok, amikor azért rossz, mert egyedül vagy, és kell melléd valaki, mert érzem, hogy jelenleg nem kellene nekem senki, mert össze van törve a szívem. Nem áll készen még semmire. Szóval próbálom nap mint nap sulykolni magamba, hogy nem működött, soha nem is fog, nem ő az igazi számomra (és ezt nap, mint nap ő is alátámasztja..), attól még fáj. Ez a fájdalom még új nekem. Ez a fájdalom nem a "bántott" vagy a "félelem" vagy "lelki törés" címszavakkal leírható fájdalom, de nem is a "megsértett" vagy "elárult" szavakkal. Ezt a fajta fájdalmat egyelőre még nem tudom definiálni. Ezt a fajta fájdalmat másképp kell kezelni. Először is, meg kell tanulni együtt élni vele. Ez történik most. Eleinte nem tudtam mit kezdeni magammal, mostmár nagyjából helyre állt bennem egy rendszer. Már nem látom olyan sötéten a dolgokat, tudom, hogy van ebből kiút, és meg is fogom találni. A következő lépés a gyógyulás lesz. Be kell forrasztanom a sebeket, össze kell ragasztanom a széttört darabkákat, fel kell építenem egy erős várat. És utána jöhet a továbblépés. A vártnál ez az egész folyamat hosszabb ideig fog tartani, mint azt gondoltam, de hát ez az egész szeptember 19-e óta, nem úgy alakult, ahogyan azt gondoltam volna.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése