Mert valljuk csak be. Mi nők szeretünk olykor vattacukor felhőben élni (főleg én). Képesek vagyunk még akkor is hinni a szőkehercegben, aki majd fehér lovon eljön értünk (az én esetemben sajnos teknőcön jön), miután már jó néhány csalódást elszenvedtünk. Elkövetjük a hibáinkat újra és újra. Megfogadjuk, hogy legközelebb nem dőlünk be nekik, és nem kerül többet az utunkba egy újabb 'jösszdugni'. Belenézünk a tükörbe, és esküt teszünk, hogy már pedig mi erősek és függetlenek vagyunk, akiknek a boldogsága nem függhet egy férfiétől. Hogy majd mi móresre tanítjuk őket, és ők lesznek a MI játékszereink. Nem olvadunk el egy szép szempár/jól kidolgozott felsőtest/remek humorérzék/pár kedves szó hallatán. Aztán mégis. Hiába találkoztunk már Mr. Hazuggal, Mr. Csalóval, Mr. Kamugéppel, mi újra és újra elhisszük, hogy ezúttal majd más lesz. Hogy Ő lesz az, akire érdemes volt várni, aki miatt érdemes volt elszenvedni azt a sok mocskot, mert Vele majd jó lesz. És meglesz a teljes csomag. Hiszünk benne, hogy mi is leszünk majd olyan szerencsések, hogy megtaláljuk azt a 'one in the million'-t, akire annyit vártunk. Akivel ezúttal majd TÉNYLEG önmagunk lehetünk. Nem feszengünk a jelenlétében, nem akarunk minden egyes pillanatban megfelelni neki, nem görcsölünk rá a mondanivalónkra, tennivalónkra és úgy eleve az egész kapcsolatra. Csak simán jól érezzük magunkat vele. Teljesnek érezzük magunkat vele. Azt érezzük, hogy megtaláltuk a másik felünket, aki nélkül habár megvoltunk eddig is, de nem volt az igazi. És érezzük, hogy a világ a helyére állt. Összeállt a kép. Megtaláltuk a puzzle utolsó kis darabját is.
Én még mindig hiszek benne. Hiába volt az elmúlt hónap antikapcsolatbarát, és tényleg mindenhol csak 'jösszdugni'-kba botlunk, még mindig úgy gondolom, hogy meg lesz egyszer a teljes csomag nekem. Sokszor érzem azt, hogy énmárpedigegyedülisjólmegvagyok és nemhiszekaszerelembenmertnemlétezik, de - nevezzetek naivnak - megtalálom majd én is előbb vagy utóbb a Perfect Prince-emet. Különben is, hova a siettség? Mégcsak 20 éves vagyok, most azt a kort kéne élnem, amikor csupa egy éjszakás kalandokból kellene állnia az életemnek és 'have fun', valamint 'carpe diem' nézeteket kellene vallanom. Csakhogy az nem én lennék. Nem nekem való ez a 21.század, mert én ilyenekre nem vagyok képes. Nem mondom, hogy én tipikusan barátnő alapanyag vagyok, mert (te jó ég) nem. De azért az én kis lelkivilágomnak nem való ez az életforma.
Tehát mi maradt? A várakozás. Amit nem nekem találtak ki:D Isten elfelejtett nekem türelmet osztani. Vagy már eleve be se álltam a sorba. Szóval néha rám jön a szenvedjünk látványosan időszak, amikor nonstop nyígok, hogy miért vagyok ilyen szerencsétlen, nekem miért nem jön össze ez a szerelem, meg hosszútávú kapcsolat dolog (amire mellesleg szerintem eleve képtelen vagyok). Aztán, amikor jobban végig gondolom ezt az egészet, rögtön leesik, hogy tulajdonképpen mi is a problémám? Mindenem megvan. Mindenem. Szerető család + a kiegészítők. Barátok. Egészség. És hoppá. Valóra vált a legnagyobb álmom (*erről majd később bővebben). Tehát miért is nyígok? A nagy büdös semmiért. Boldogság van és időnként - a jobb napokon - általános elégedettség. Szóval ilyenkor általában befogom egy ideig:)
Tehát fel a fejjel hölgyeim! Tessék szépen leszokni a folytonos panaszkodásról, mert abszolút semmi értelme és felesleges időpocsékolás. És ne felejtsük: Lesz ez még így se!:D
P.S. Üdvözlök mindenkit a blogomon! Hozzászólni ér!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése