Egész éjszaka kattogott az agyam. Szokás szerint. Ha szeretsz valakit x hónapja, az azért jelent valamit. Mármint... volt időm bőven arra, hogy elfelejtsem, hogy továbblépjek, hogy elengedjem. De nem. Na és amin kattogott az agyam. Miért hagytam el? Miért gondoltam, hogy nem szeretem? Mert jött egy probléma. Amit meg kellett volna oldani. Én pedig ehelyett úgy döntöttem, hogy tovább repülök. Mert az könnyebb. És szabadon szárnyalok más irányba. Világot látok inkább. Mindig ezt csinálom. Ami nem is lenne alapjában véve baj. Csakhogy ezt nem lehet hosszútávon csinálni. Pláne ha nem éri meg, mert csak szenvedek a saját hibámból.
Feltehetem magamnak a kérdést, hogy 'Lehet, hogy akkor se működött volna?', de ezt senki nem tudhatja. Vicces, mert ő többször mondta nekem, hogy már sokat változott, és komolyodott, és tudja hol hibázott, és ha megint megpróbálnánk, működne. Hiába szeretett volna hallgatni rá az eszem és a szivem... mindig bennem van az az érzés - ami az egész életemet végigkíséri - hogy nekem szükségem van az állandó térre. Nem tudok együtt lenni senkivel hosszútávon. És ez lök el folyton mindentől és mindenkitől.
Ami fájó még az egészben, hogy én már ezt az elején elmondtam neki mindent és meg is ijedt, hogy mi lesz ha nagyon belém szeret, én pedig egyszer csak ráunok. És én -nem tudom milyen indittatásból- megesküdtem neki, hogy ez nemfog velünk előfordulni. Aztán mit ad isten...pontosan az ellenkezőjét tettem, mint amit megìgértem. Tehát bekövetkezett az, amitől félt.
Szeretnék egyszer igazán rájönni, hogy miért is csinálom ezt. És hogyan vethetnék véget ennek az egésznek. Mert így soha nem lesz egy normális kapcsolatom se.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése