Hogy 'patakokban folynak a könnyei'. Na nekem ma délután nem patak volt, hanem óceán. Épp töprengtem és elmerültem az ábrándozás tengerében (fiú-lány dolgokban..khm..) amikor eszembe jutott, hogy szombaton bizony szeptember 14. És abban a minutumban kiszakadt belőlem a sírás. Gondolkodni se volt időm, egyszerűen jött és nem tudtam megállítani. Folyt vagy inkább már ömlött a könnyem. Előjött MINDEN egyes emlék. És abban a pillanatban elkapott a hányinger is. Megint elkapott az undor. Jó 10 perc után, miután kellőképpen kiszakadt a mellkasom a fájdalomtól, mérhetetlen düh lett úrrá rajtam. Szín tiszta utálat. Kevés ember érez a másik iránt EKKORA gyűlöletet, nos én is ezen kevesek egyike vagyok.
Még mindig nem hiszem, hogy én valaha is képes leszek szeretni valakit. Teljes szívemből. És odaadni magam, teljesen. Egyszerűen azt érzem, hogy én erre nem vagyok képes. Nem véletlenül gondolom én azt, hogy egy kapcsolatra alkalmatlan vagyok. Hiszen vannak dolgok, amik egy kapcsolat velejárói. Na, én azokra a dolgokra alkalmatlan vagyok. 10/7-es mutatóval pedig nem lehet hosszútávon mit kezdeni.
Hál'istennek eddig annyira lefoglalt az Erasmus, hogy ez eszembe se jutott. De most sajnos felszínre tört. Szó szerint.
Muszáj hinnem abban, hogy majd eljön Ő, aki segít nekem felépülni, kigyógyulni, vagy a fene tudja mit, de helyre rakni, mert eléggé el vagyok cseszve.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése