Figyelem, falramászós post következik! Hiába mondja mindenki, hogy lépjek tovább, szarjam le (*bocsánat a kifejezésért), nem vagyok az a típus. Van két olyan barátnőm is, akik frissen, nemrég szakítottak, szóval rosszul érzem magam, amiért ÉN nyígok, de egyszerűen én az a leragadós típus vagyok. Nem tudok mit csinálni, ha egyszer szeretem. És hiányzik. Baromira. És rosszul esik, hogy nem akar tőlem elköszönni. Baromira. Nagyonsok 'milenneha' van bennem ezzel kapcsolatban. Mi lenne, ha nem mennék ki, hanem itthon maradnék? Összejönnénk? Mi lett volna, ha nem szakítok vele anno? Együtt lennénk? Mi lett volna, ha, amikor legelőször mondta, hogy szeret és próbáljuk meg újra, akkor igen-t mondtam volna? Vajon szeret még? Vagy ő már rég tovább lépett és tényleg csak AZT akarná?
Az a baj, hogy én ezt már sosem fogom megtudni. Mert nem mondd már nekem semmit. Eljutottunk arra a szintre, hogy már nem igazán beszél velem. És ez fáj. Igazából tényleg nagyon jókor jön nekem az Erasmus, mert már a mai naptól kiborultam:D A rocky előtt ülés, az ősz, meg úgy eleve az egyetem..nekem róla szólt. Az egész első évem róla szólt. Tehát fájnak az emlékek. Viszont így elmenni, hogy nincs lezárva ez az egész..Nem tudom mi lenne a megfelelő lezárás, de úgy érzem az, ha megmondaná, hogy már nem szeret. Egyedül az tudná bennem lezárni ezt az egészet. Addig azt hiszem, hogy szeret, csak fél. Plusz az Erasmus eléggé megakadályozza úgy mindenben..Szóval kint nem igazán fogok én szerelmi dolgokba bonyolódni, mivel ez még elég friss és nincs lezárva. És én ilyenkor nem vagyok úgymond vevő a dolgokra. Ma is a buszmegállóban egy srác nagyon bámult és nagyon mosolygott rám, de én egy laza 'hagyjálmár' pillantással leráztam. Szegény azért még próbálkozott és mosolygott rám tovább, a buszon is mellettem állt, de csak miután leszállt, akkor tudatosult bennem, hogy elég helyes volt, talán észre kellett volna venni. De ilyenkor nem igazán látok/hallok.
"nem kérlek légy enyém örökké, mégis hozzád szól dalom.."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése